Gyakorló játékosügynökként szeretnék a (magyar) labdarúgás egyik legmeghatározóbb összetevőjére (illetve annak hiányára) rávilágítani, ami alapvetően befolyásolja játékosaink pozícióját is a futball piacán.
Sokszor eszembe jut egy korábbi szövetségi kapitányunk aranybecsű mondása, hogy a labdarúgásban a pályán a legkisebb a különbség a magyar és a nyugat-európai futball kapcsán.
Ennek valóságtartalmát most nem boncolgatva (bár elismerve valamelyest) azonban lenne itt egy cseppet sem lebecsülendő további szempont.
Mégpedig a MOTIVÁCIÓ.
Hogy mire is gondolok?
Példának elég csak előcitálni a magyar válogatott mérkőzéseit a tavalyi Európa-bajnokságról. A mieink annyival jobb játékosok lettek volna ott, mint voltak korábban? Nem, nem valószínű, de megvolt bennük a jelenkor labdarúgásának egyik, ha nem a legfontosabb mozgatórúgója, a motiváció. Hiszen hosszú idő után részesévé váltak-egy ilyen fontos sporteseménynek, egy országot képviselve, rengeteg magyar szurkolóval a stadionokban egyszerűen nem játszhattak rosszul, hiszen megvolt az a belső és külső motivációs bázis, ami ennek a remek teljesítménynek akkor és ott megágyazott!
Hogyan is néz ki ez a rendkívül fontos tényező a mi magyar NB I-es közegünkben?
Természetesen nem teljesen felmentve a résztvevőket, néhány tényről nem szabad elvonatkoztatnunk amikor bíráljuk a honi labdarúgás főszereplőit.
Nézzük először a (minőségi) légiósokat:
Kubatov Gábor a Ferencváros elnöke nyilatkozta a minap, hogy milyen nehéz a magyar bajnokhoz minőségi külföldi játékost igazolni, hiszen az ilyen kvalitású játékosoknak nem célországa a magyar NB I.
Az FTC elnökével maximálisan egyetértve, de munkaköri kötelességünknél fogva mi azért megpróbáltuk ezt kivitelezni a közelmúltban
Az előző szezon bajnokcsapatának két meghatározó játékosa, Roland Lamah és Cristian Ramírez esetében például ez sikerült is, de az ő példájuk is jól jelzi, hogy egy-két szezont követően, miután elvesztették a motivációjukat, bizony az ő teljesítményük is visszaesett.
Miért vesztették el? A francia, a spanyol és az angol élvonalban is szereplő Lamah például korábban kétszer is játszhatott – még az Osasuna futballistájaként – sok néző előtt a Camp Nouban az FC Barcelona ellen, ezek után a mi sajátságos labdarúgóközegünkben, bizonyos vidéki vagy budapesti, úgymond „stadionban”, sokszor csak néhány száz néző előtt szerepelve már nem sokáig érezte ugyanazt a motivációt, mint korábban. És valószínűleg az ecuadori válogatott Cristian Ramírez sem azzal a céllal érkezett 2015 telén Németországból az NB I-be, hogy évekig nálunk futballozzon, és a harmadik magyarországi idényében, Copa América-szerepléssel a háta mögött, már közel sem volt annyira lelkes, hogy nálunk játszhat, mint az elején.
Persze lehet ezért bírálni őket, de ha jobban belegondolunk, bár elfogadni nem is, igazán elítélni sem tudjuk a játékosokat ezért.
Ugyanakkor az sem lehet véletlen, hogy a karrierjük jó részét külföldön töltő Király Gábor 41 évesen, Halmosi Péter és Gera Zoltán 37 évesen (Gera éppen április 22-én tölti be a 38-at) még mindig a pályán van és húzóember a csapatában.
Ezek a játékosok ugyan hétről-hétre a magyar stadionokban lépnek pályára, de ők a korábbi külföldi állomáshelyeiken már magukba szívták a játék iránti alázatot, azt a fajta belső motivációt, ami ehhez szükséges.
Érdekes szituáció a Diósgyőrnél kialakult helyzet. Mint tudjuk, a közelmúltban Bódog Tamás váltotta Horváth Ferencet a csapat kispadján és a DVTK vele eddig jóval eredményesebben szerepelt. Mi történt, mi történhetett? A játékosok egy-két hét alatt megtanultak futballozni? Valószínűleg nem. Hanem érkezett egy olyan edző, aki az elmúlt húsz év jelentős részében a német futballban ténykedett és az ott megtanult módszereket, motivációs eszközöket egyelőre sikerrel alkalmazza a DVTK-nál.
Külföldre került játékosok általános véleménye szerint, külhonban az edzések felépítésében alig van különbség, bezzeg az iramában…
De vajon miért ? Jó eséllyel azért mert a külföldi futball közeg egy alkotó közeg, ott húsz játékosból 18 egy irányba húz – hatalmas iramot diktálva az edzéseken, ezáltal húzva magukkal a maradék kettőt is…
De vehetjük szó szerint az egyéni motivációt is, mint követendő példát.
Kylian Mbappéról a Monaco játékosáról, mint a jelen futball világának egyik legnagyobb tehetségéről mondta édesapja:
„Több mint szenvedélyes a futball iránt. Jó értelemben véve őrült. A labdarúgásban dolgozom, de majdhogynem elvette a kedvemet a sportágtól, mert a hét minden napjának minden órájában a futballon jár az esze. Mindent képes megnézni, akár egymás után négy-öt meccset is.”